- Figyelj rám, lányom! - szólalt meg Janna. - Menekülj, amíg tudsz. Az a fiatal hajtó, aki néhány éve szegődött az udvarba, ő segíteni fog. Kezdetektől fogva láttam a vonásain, hogy jószívű, bízhatsz benne!
- Nélküled nem! - szögezte le a lány.
- Ne makacskodj, nem menthetsz meg, ha mondom!
- De anyám!
- Csak semmi de! Nem érted? Nem vállalhatjuk ezt a kockázatot.
- Akkor hát mit tegyek? - kérdezte tanácstalanul.
- Csomagold össze a legszükségesebbeket, amit nem tudsz nélkülözni, de könnyű legyen ám, hogy el tudd cipelni magad is! A kamrából hozatok aszalt gyümölcsöt és kapsz kenyeret, meg sajtot elegendőt.
- Honnan tudom majd, hogy mikor meneküljek?
- Minél előbb! Legjobb lesz, ha nem halogatod ma esténél tovább.
- Ma este?! Még csak most érkeztem meg kétheti utazás után!
Janna csak bólogatott a könnyeivel küszködve. Tudta, hogy soha többé nem fogja látni a lányát, ha most elmegy. Ennek ellenére biztos volt benne, hogy szükséges lépés.
- Ne szólj senkinek a menekülésről, ebben a várban még a falnak is füle van!
Az étkező csarnok felől ebédre hívő csengő szó hallatszott.
- Menj, lányom, nehogy valakinek is feltűnjön a hiányod.
Mindketten felálltak a ládákról, amiken eddig ültek, majd átölelték egymást és pityeregni kezdtek.
- Köszönöm a tanácsokat, anyám, ég veled!
- Ég veled egyetlen Lalinne-om. Vigyázz magadra!
Egy percnyi ölelkezés után a lány kisétált a konyhából, elsietett a nagy csarnok felé. Úgy érezte, hogy ez élete legrosszabb napja…
...de még nem volt délután sem!
Az asztalnál, ahogy számított rá, minden korabeli apród, de még az idősebb lovagok is leplezetlenül nézték meg maguknak.
Vajon mit bámulnak rajtam?
Megtörölte a száját, dörzsölte az arcát a szalvétával, de az ugyanolyan volt, mint előtte, egy fikarcnyival sem maszatosabb. Az asztalnál ülve, észrevétlenül megnézte az öltözékét, hogy nem pecsétes-e. Nem volt az.
Nem maszatos a szám, nem foltos a ruhám. Akkor mit látnak rajtam?
Utolsó próbálkozásként végigsimított a haján kiálló szálak után kutatva és fogalma sem volt róla, hogy ettől a mozdulattól megdobbant az összes férfi szíve, aki csak látta.
Nem a ruhája volt foltos, az arca sem volt maszatos, de még a haját fogó díszes háló alól sem szabadult el egy rakoncátlan tincs sem. Fogalma sem volt róla, hogy mennyire férfiálomba illő az alkata. Szépen domborodik, ahol kell, elöl fönt, hátul lent. Sötétbarna haja a háta közepéig ér, hullámos, mint a tenger. Az orra fitos, a szeme barna és okos. Rózsapiros ajka tökéletesen egészíti ki ovális, pirospozsgás arcát, ami minden egyes elkapott, mohó pillantás nyomán fellángol. A mellkasa akár a csípője, a dereka pedig sudár, mint a fűzfa ága.
A terem végén lévő ajtóban maga Oleman nagyúr jelent meg. A vendégseregen végigpásztázó tekintete találkozott a lányáéval. Lalinne a mohó vágy és elszántság szikráit látta azokban a szemekben. Apja gondolatban kihámozta lányát a ruhájából. A lány megrémült a látványtól, azonban nem mutatta ki ijedtségét az asztal körül ülőknek.
A lord elfoglalta a helyét az asztalfőn, a szolgák pedig sorra hozták neki a fatálakon lévő finomabbnál finomabb falatokat. Miután villájával a tányérjára vett egy szeletet a szilvával, mogyoróval, mandulával és más földi jóval megtöltött fácánsültből, valamint a citrom levével lelocsolt, különféle zöldségekkel körített füstölt lazacból, az asztalnál ülők egyikére mutatott az evőeszközével. A szolgáló eme jelre várva odavitte a kiválasztottnak a tálcát. Ő is levette róla az ínyére való falatokat, majd a szolgáló tovább ment, letette az asztalra terhét, hogy más is elvehesse, ami neki tetszik. Így jöttek sorra az ételek, a szolgálók sürögtek, forogtak a szemkápráztató ételkölteményekkel. Minden tányér púposra szedve, a lakoma elkezdődött.
A csarnokot megtöltötte az ezüst evőeszközök csengése és az egymást túlkiabálni próbáló vendégek kiabálásainak kakofóniája.
FOLYT. KÖV.
