Címtelenül
Sziasztok!
Munkatársam korábbi szavai sarkalltak most az írásra, de hogy mekkora jelentősége van a gondolatának, szerintem még ő maga sem tudja. Rég volt már, amikor legutóbb itt jártam és mindjárt el is mutogatom az
okát, íme:
Ja, hogy nem látjátok!? Ez esetben leírom nektek, így el
tudjátok képzelni.
Szóval képzeljétek azt, hogy elfogadhatóan forgatjátok a
szavakat és hirtelen felvillan fejetekben az ötletjelző. Ömlik is belőletek a mondat, csattognak a billentyűk, elkap titeket az áradás, s szöveggé formálódik a gondolat. Amit aztán reszeltek,
csiszoltok és formáztok szakadatlan. Örültök az eredménynek és boldogok
vagytok, mert minden apró dolog, ami titeket körülvesz potenciális ihletet adó
jelenség.
Csodás, igaz? Így könnyű (és a legjobb) alkotni. Aztán,
hipp-hopp, történik valami. Egy történés, ami láthatatlan és megfoghatatlan, ami
elemészt minden ihletet, elapadnak az ötleteid és a korábbi gondolataidra sem
emlékszel vissza, ha nem írtad le őket azonnal. Ha pedig leírtad, már nem
tudod, mit kezdj velük. Ezzel pedig nagyjából vége is, mert belekerültél a hétköznapok szürke ködébe, ami a közöny bűzös mocsara felett terjeng.
Ha pedig eddig eljutottál, akkor megkezdődik a várakozás. Vársz az isteni szikrára, a
csodára, az ihletre... Godot-ra, te pedig halogatsz, mert
elodázni a dolgokat nagyon könnyű. Egyszerűbb, mint erőt venni magadon és
végre alkotni valamit újra. A várakozásból halogatás lesz, abból pedig feledés, és eltűnik az a porszem, ami a világ nagy szélvédőjén voltál.
Miközben mindig arrébb teszed a betűvetést, a gondolkodást és kreativitást, más, „fontosabb”
dolgok töltik ki az írásra szánt időt, amit roppant nehéz lesz visszaszerezni.
Facebook-on lógsz, beszélgetsz, videókat nézel. Tudod, mit szeretnél, mit kéne elérned,
csak nem teszel érte eleget és a pillanatok észrevétlenül suhannak el melletted. Mire észbe kapsz kedd reggel, kiderül a csütörtök délután volta.
A bejegyzés elején azt írtam, munkatársam szavai miatt írok, ugyanis azt
mondta: "Csinálni kell, különben sosem lesz kész." Hogy miért és mire
mondta ezt, esetünkben lényegtelen, viszont ha lassan is, de leülepedett,
gyökeret vert és beérett bennem.
Ha most nem fogok bele újra, jó ideig nem fogom folytatni az
írást, Pentar-t és nem fog ismét magával ragadni az áramlat, ami úgy tetszett,
aminek verseket, ötleteket és történeteket köszönhetek.
A kis képzelgés tanulságának levonását rátok bízom.
