Sziasztok!
Végre itt a lehetőség és mint tudjuk, a lehetőségekkel élni kell. Ezért örömmel osztom meg veletek a következő történetet, ami az ötödik, különdíjas helyezést érte el a Kétfülű Irodalmi Pályázaton, íme:
A beavatás
Azt beszélik, Vahr-una erdejében nem mindennapi szokás uralkodik. A druidák magukkal viszik az erdőbe a környék újszülöttjeit és ott művelnek velük valami szörnyűséget. Azonban erre nincs bizonyíték, ugyanis még senki sem látott gyerekeket lófrálni a vadonban, se megcsonkított tetemeket az erdő szélén, ahogy egyesek feltételezik. Az emberek sok mindent találnak ki, főleg, ha nincsenek tisztában a részletekkel. Egy bizonyos, az utóbbi időben a kicsik gyakrabban tűnnek el a fák árnyaiban. Van, akit tényleg ők vittek magukkal, olyan is akad, aki már az erdőben született, és van… nos… nem tudhatunk mindent, nem igaz?
A fák közötti tisztáson egyre csak gyűltek az állatok. Egy zöld csarnokba terelték őket, amit egyszerűen a Macskák kertje néven ismertek. Valójában nem volt csarnok, a kiválasztottak pedig még azt sem tudták, hogy mit jelent ez a szó, viszont nagy volt és üres. Mivel szikár, az ég felé törő fák álltak a tisztás szélén, így nyitott és szellős volt. A levelek között átszűrődő holdfény nem adott elegendő világosságot, ezért a fák ágain szentjánosbogarakkal teli üvegek lógtak, ami zöldes árnyalatúra festette a teret.
Több tucat fiatal várta izgatottan ezt az estét, mikor a gyermekkoruk végén végre két lábra állhatnak. A csarnokban percről percre nőtt az izgalom, szintúgy erősödött a nyávogás is; az összegyűlt macskafélék a saját hangjuk hallgatásával voltak elfoglalva.
- Mi az az izé? - kérdezte egy foltos ocelot a mellette várakozó hiúztól.
- Micsoda?
- Az a dolog ott az idősebbek hajában.
- Fogalmam sincs, Gardan, ne haragudj. Várj csak! Arra a fényes dologra gondolsz?
- Igen, arra!
- Jaaa! - kiáltott fel Alek meglepődve. - Gőzöm sincs, mi az…
Az egész beszélgetés miákoláshoz volt hasonlatos, csak a hozzájuk hasonló, bundás egyedek érthették meg, kik maguk is a kertben állva várták, hogy elkezdődjék végre a szeánsz.
A tisztás végében egy természetes magaslat, egy kidőlt fára hasonlító dobogó helyezkedett el. A tömeg zajongása közepette felállt a magaslatra a törzs vezetője, egy szakállas ember, aki háromszor koppantott a kidőlt fa odvas törzsén. Miután csönd szállt a csarnokra, a férfi megköszörülte a torkát és egy szónoklatba kezdett.
- Vahr-una ifjai! Ti mind tudjátok, mennyire szeretem a bő lére eresztett beszédeket… szóval rövid leszek. Felnőttetek, túléltetek a vadonban és bizonyítottátok a rátermettségeteket. - mondta a szakállas fennhangon, hogy még a tisztás végén állók is jól hallhassák a szavait. - Érdemesnek találtattatok az emberré válásra és a Mágia Ura erejének közvetítésére szolgáló eszköz, a Qeizogh viselésére.
Erre halk nyávogás kerekedett, senki sem tudta, hogy a szakállas ember mire céloz. Talán a botjára? De hát az nem is a fején van, azzal csak fejbe kólintja a rosszalkodókat!
- Csöndet! Nemsokára megtudjátok mind. - mondta, mintha értené az ifjak nyávogását. Talán érti is, elvégre a druidák vezetője, a természet erőinek földi helytartója. Azzal a társához fordult és bólintva jelt adott a rituálé megkezdésére.
Amaz egy cseppet sem látszott fiatalabbnak az előzőnél, sőt! A botja hangosan kopogott az emelvényen, miközben a közepére csoszogott és szólította az első jelöltet.
- Pimpim fiam, jer ide hozzám!
Pimpim megilletődve vette tudomásul, hogy minden társa őt figyeli. Ha tudna, elpirulna, talán meg is tette a bundája alatt. Bátortalanul, ám egy vadmacskához méltón, nesztelenül lépdelt az öreghez az emelvényre. A férfi lehajolt hozzá és a többiek számára hallhatatlanul valamit a fülébe súgott. Egy pillanat múlva a szakállas aggastyán nagy nehezen fölegyenesedett, magában motyogott, az ujjait hajlítgatta maga előtt, aztán hirtelen egy szék jelent meg mellette. Ráhelyezte Pimpimet, aki még mindig megilletődve nézte a tömeget maga előtt.
- Ezennel kezdetét veszi a beavatás! - kiáltotta. - Bundás léted véget ért. Megtanultál egyedül túlélni. Vadeon kegyelméből újra emberré leszel. Életerős felnőtté válsz. - szavalta a számtalanszor elismételt mondatokat, miközben a fejét és a tenyereit emelgette az ég felé. A mondatai között érthetetlen szavakat mormolt. A Macskák kertjén hirtelen szél süvített keresztül, felborzolva a jelenlévők szőrét, de amilyen gyorsan jött, olyan hamar el is tűnt.
Pimpim aprócska teste növekedésnek, változásnak indult. Lábai megnyúltak, karjai nőni kezdtek, feje pedig emberi alakúra formálódott. Néhány perc kántálás után a szakállas öreg egyet lépett hátra és bele túrt összezilálódott szakállába.
- Íme Pimpim, aki immár emberként él tovább, üdvözöljétek hát!
A termet az ámulat csöndje ülte meg, senki nem tudott egy hangot sem kipréselni magából. A széken egy gyönyörű, sárbarna szín hajú, izmos testű lány ült. Tépett haját a vadmacskákra jellemző csíkok tették különlegessé. Ahogy végignézett magán világító szemeivel, rögtön konstatálta, hogy épp semmi sem fedi a testét, ezért megpróbálta a testrészeit tenyerével takarni. Elpirult és zavartan maga alá húzta a lábait. Idegesen nevetgélt, kivillantotta valószerűtlenül egészséges fogait és az őt bámuló macskákra nézett. Meglátta Aleket a tömegben és rögtön meg akarta kérdezni tőle, hogy mit gondol őróla.
“Nem, előbb ruhát kell szereznem valahonnan, aztán kérdezem meg Aleket! “- gondolta magában.
Egy szemvillanásnyi idő múlva az is eszébe jutott, hogy Ő már ember, a fiú pedig még mindig egy hiúz, ezért nem értenék egymás beszédét… Elég kutyául érezte magát emiatt.
Az aggastyán lépett oda hozzá, aki a beszédet tartotta nekik, a kezében tartott fatálcán egy fényes valamit hozott.
- Ez a tárgy teszi teljessé a felnőtté válásodat. - mutatta meg a tálon fekvő, csillogó eszközt a lánynak.
A tárgy egy vékony fémszálból hajlított szerkezet volt. Csak nézte az előtte lévő dolgot, de fogalma sem volt róla, hogy mi lehet az. Aztán rájött, hogy már látott hasonlót korábban, mikor a Készítők sorára tévedt. A szabó mester épp egy vastagabb zsinórt húzott egy nadrág derekába, a szál végén pedig pontosan egy ugyanilyen szerkezet fénylett. Pimpim nem tudta mire vélni a dolgot.
“Mi ez a szerkezet és mire lehet jó egy efféle dolog a szabó műhelyén kívül?” - gondolta, azonban a tanácstalanságának nem tudott hangot adni, mert a megilletődöttségtől a torkára forrtak a szavak.
A tálat tartó szakállas, miután a lány jól megnézte magának az eszközt, a szeánszot vezető öreghez lépett és oda nyújtotta neki az edényt. Az aggastyán levette róla a vékony tűt és a magasba emelte azt. Elmormolt az orra alatt egy mondatot, hálát adott az égbolt felé fordulva és a lány hajába tűzte a hold fényében csillogó eszközt.
- Eme tárgy az Elemek Urainak ajándéka, maga Vadeon, a Mágia Ura készítette és ajándékozta nekünk.
“Vajon mi is ilyen égimeszelők leszünk?”
Pimpim meglepődött a hirtelen jött kérdésen. Körbe nézett, kereste a forrását, mielőtt válaszolt volna rá, ám nem találta.
“Nem fázik a bundája nélkül?”
“Hahaha, nézzétek, teljesen csupasz!”
“Milyen nevetségesen néz ki.”
Pimpim önkéntelenül is ingatta a fejét, próbálta elnémítani a benyomuló hangok viharát. Az aggastyánok, látva, hogy a lány kényelmetlenül érzi magát ebben az új helyzetben, mellé lépve a vállára tették kezüket és megpróbálták megnyugtatni.
- Sok mindenre képessé tesz, - mondta a fiatalabbik agg az eszközre célozva. - azonban meg kell tanulnod használni, ez nagyon fontos!
“Én nem akarok teljesen csupasz lenni, mint ő!”
- Igen, igen… Hallgass csak rá! Hosszú út áll még előtted, mire megérted a működését és megtanulod a használatát.
A kéretlen hangok folyama egyre hangosabbá vált, a mondatok összekuszálódtak, érthetetlen zsongássá lettek a lány fejében.
- Mik ezek a hangok a fejemben?? - ordította Pimpim. Meglepődött a kiabáló lány szavain, a hangján. Nem tudta mire vélni a dolgot, azonban nem is érdekelte. - Hagyjátok abba! - sikította és a fülére tapasztotta tenyereit, ám azok belül, a koponyájában visszhangoztak. - Hallgattassátok el, nem akarom hallani! Szegény lány egyre jobban rázta a fejét kínjában.
- Azok, gyermekem, a körülötted állók gondolatai.
- Az elkövetkező folyamat részeként meg fogod tanulni, hogyan zárd ki az idegen gondolatokat a fejedből, hogyan tartsd meg a sajátjaidat magadnak.
A szakállas öreg elmormolt egy igét, tenyerével tett két kört a lány feje felett.
- Ez egy ideig elhallgattatja a hangokat a fejedben… Menj gyermekem, a mentorod már vár.
Ezzel kézen fogta a riadt lányt, felsegítette a székből és egy vékony köpenyt adott rá. A lány testének vonalai átsejlettek az anyagon, épp csak a fontosabb részeket takarták az anyagba tűzött falevelek. Pimpim hálás volt a ruhadarabért, amibe rögtön beburkolózott. Miután a lány óvatos léptekkel kiért a csarnokból, a szakállas férfi a várakozó állatok seregére pillantott.
- Higgadtan ifjak, mindenki sorra fog kerülni! - szólt az öreg a türelmetlenkedők lehűtésére.
A következő jelölt, egy hiúz, az emelvényre szaladt és felpattant az aggastyán mellett álló székre. A rituálé megismétlődött, ő is megkapta a maga eszközét és eltessékelték a személyes mentorához.
- Végre Pimpim, megérkeztél és micsoda ember lettél! - üdvözölte a lányt a mentora, Podma. Ő csak állt némán, riadt tekintetét a felé nyújtott kézre vetette, aztán mélyen az előtte álló arcába nézett. Egy különleges szempár szegeződött a férfira. Az egyik szem sötétlila volt, mint a viharos éjszaka, a másik aranysárga, akár a fényes nap. A pupilla a fényviszonyok szerint változó, mi a macskák sajátja. A lány izmai még mindig remegtek az átalakulás okozta sokktól. A mentora kézen fogta tanítványát és elvezette őt a szabóhoz.
- Nézzenek oda! Hogy megváltoztál, leányom. - próbált viccelődni a szabó, ám rögtön lehervadt a mosoly az arcáról, amint meglátta a mentor, Podma aprócska, tiltakozó fejmozdulatát.
A férfi hirtelen megfordult, egy gondosan összehajtogatott, sötétbarna, zöld foltokkal tarkított nadrágért nyúlt, amit aztán egy ugyanolyan színű felső és egy sötétzöld mellényke követett.
- Tessék, fogd! - nyújtotta a lány felé a ruhákat. - Itt hátul felöltözhetsz.
Pimpim elvette a felé nyújtott szöveteket, majd elvonult a fa árnyékába és a műhely falaiként szolgáló lombfüggöny takarásában felöltözött. A ruhák úgy álltak rajt, mintha egy második bőrréteg fedné a testét; kiemelték izmos alakjának minden domborulatát. Még a hajlatokban sem gyűrődött meg, ami akadályozta volna a mozgásban. Ezután a lány már sokkal jobban érezte magát, mivel nem csak egy áttetsző köpeny volt közte és a külvilág között.
- Készen állsz, Pimpim, kezdhetjük? - kérdezte Podma a közeledő lányra nézve, aki immár magabiztosan, hangtalanul lépdelt ki a fa mögül.
A kép forrása: https://eduartboudewijn.deviantart.com/art/Cat-to-Human-Colored-2-153833014
