Üdv Olvasóim!
Útjára indítok... nem! Nem fogok hangzatos szavakkal dobálózni, inkább annyit mondok, hogy jött egy ötletem az év második napján, ami talán nektek is örömet fog okozni.
Konkrétan felismertem, hogy van még mit fejlődnöm és ez hozta magával azt az ötletet, hogy ha már egyszer van egy készlet Szorikockám, akkor használjam is, ne csak álljon a fiókban érintetlenül. Így két, ha nem három legyet üthetek egy csapásra, mert tartalom is lesz a blogon, fejeszthetem és szinten tarthatom magam és talán nektek is öröm lesz olvasni. Az első történtem:
Drága kincs a barátság
Egy napon a törp, a hegymély bányásza megunta az állandó munkát, amit a csákány lengetése jelentett. Magára maradt, mindenki elhagyta őt. Nem volt más társa a bajban, csak az a girhes fekete macska, aki mindenhová elkísérte. Senkire, egyetlen lényre sem számíthatott már.
- Minek hagytak itt? - csatt! - Szegény vájár vagyok - Csatt! - Ennyit a barátokról - CSATT! Minden egyes gondolattal egyre csak gyűlt benne a düh, mérgét pedig destruktívan kezelte; jól odacsapott a barlang falának. Az ütések hangja fülsértően harsogott körülötte.
Nem vette észre, hogy a legerősebb csapása egy régi vaskulcsot fordított ki, ami peckesen, fogasként állt ki a tárna falából. Mikor a törp megpihent, hogy megtörölje izzadtságtól gyöngyöző homlokát és igyon egyet, észrevette a kilógó fémtárgyat, ráakasztotta lámpását, ám a kulcs megmozdult a súly alatt. A fényforrás a földre zuhant, az üvege csörömpölve tört össze, a benne lévő olaj pedig kifolyt és lángra kapott. A sötét bánya hirtelen kivilágosodott, majd újra elsötétült és életveszélyessé vált; pillanatok alatt tömény, fullasztó füst terjedt szét a járatban.
- Az istenit ennek a lámpának is már! - szentségelt a szakállas. - Ez egy szénbánya, bármikor robbanhat, ha lángra kap a por, nekem meg szerencsém lesz, ha ezt a kalandot megúszom élve!
- Nyee! - jött a hang a sötétből.
- Megússzuk! Ha mindketten megússzuk élve, arra gondoltam. - morogta a morózus.
- Nyee.
- Ha te is így gondolod, akkor jobb lesz, ha menekülünk, Kormos!
A bányász köhögött, vakon botladozott az átlátszatlan füstben, még azt sem látta, mikor az egyik lángnyelv hevesen kinyúlt felé.
- Az istenekre, auu! - kiáltotta fájdalmasan, de csak ment tovább rendületlen. Arca megperzselődött, ami nem volt meglepő egy lángra lobbant szénbányában.
- Nyauu?
- Khh, khh - krákogott a törp és majd’ hasraesett valamiben botorkálás közben. - Nézd már, itt vannak a sínek a csillének, ha ezt követjük, kijuthatunk a felszínre! Csak aztán jó irányba induljunk el!
Végül a szabad ég felé esett-kelt, a fekete macska pedig szökellve, időnként előreszaladva követte őt. A törp hamarosan meglátta maga előtt a kék égboltot és a lemenő nap narancssárgás fényét. Mögötte a barlang szájából ömlött a füst és ez a tény nem kecsegtette semmi jóval.
- Huh - khh, khh - megmenekültünk! - ujjongott, mélyet sóhajtott és nagyot köhögött a torkát-tüdejét ellepő portól. - Mit szólsz - kh, kh - bundás barátom, végre szabad ég alatt vagyunk!
- Nye!
- Nézd azt a patakot! - mutatott a csillogás felé a törp. - Ihatunk a vizéből és megmosakodhatunk benne.
- Nyeeeee! - visította éles hangján a szőrös, majd leült és a fürdés ellen tiltakozva nyalogatni kezdte fekete bundáját.
A hegyoldal ebben a pillanatban megremegett, morajlott, ami semmi jót nem ígért.
- Siessünk, Kormos, itt nem vagyunk biztonságban! - kiáltotta fölöslegesen, mert a macska már rég menekülőre fogta. Elsiettek a füstöt okádó bejárattól, mikor a föld ismét hatalmasat rázkódott a talpuk alatt, a bejárat pedig nagyot tüsszentve beomlott.
- Hát ennyi - fordult a macskához, aki felnézett rá hatalmas szemeivel. -, itt sem kell már dolgoznom.
- Nyeee - nyávogta amaz sajnálkozva, ám a nyávogás ásításba torkollt.
Távolabb, a fák ágai között vízcsobogást sodort feléjük a fülledt nyári szellő, mert a csenevész patakocska a kavicsos medrében csilingelve szaladt tova. Megálltak a partján, a törp lehajolt, hogy megmossa az arcát a vizében.
- A szakállam! - kiáltotta kétségbeesetten. - Hol a szakállam, a szép arcszőröm, a díszem?
- Nyenyenyeeee! - nyávogta a macska gúnyos kifejezéssel a hangjában, leült és az egyik hátsó lábát messze maga elé nyújtva tovább tisztálkodott.
- Gúnyolódj csak! Mintha téged borotválnának kopaszra! Na várj csak, mindjárt... - húzta elő kését az övén lógó bőrtokból.
- Nyeeeeeeee?
- Ugye, már nem is tetszik annyira, mi? - lóbálta meg előtte az acélpengét, aztán visszadugta a tokjába. - Te ütődött bolhazsák, tényleg az összes szénport úgy akarod lenyalni magadról? Nem vagy már amúgy is elég fekete?
- Nyee? - pillantott fel a kérdezőre Kormos.
A nyári szellő megerősödött, susogtak a levelek a fák ágain. A sűrű lomboktól nem látszott az a bőhalú tó, amit a csillogó vízfolyás táplált, amaz meg a partján lévő falucskát, aminek a fényei világlottak. Lakosai lámpákat gyújtottak, ahogy a napkorongot elnyelte a horizont.
- Gyere, Kormos, szerencsét próbálunk a faluban, keresünk szállást éjszakára.
- Nye! - nyikkant, egy pillanattal később pedig az eddig nyújtott hátsó lábával hangosan megvakarta a nyakát és a füle tövét.
- Hagyd már a bolháidat! Fürödni bezzeg nem akartál, pedig mondtam.
Caplattak a csörgedező patak mellett, a törp fütyörészett jókedvében, mert hiába vesztette el a szép szakállát, mégis életben volt, s mellette szaladt Kormos, a girhes, fekete nőstény macska is.
Hamarosan egy zsombékos területre értek, ahol békák kuruttyoltak, a gólyák pedig a csőrükkel próbálták rendre utasítani a hangoskodókat. A nap alászállt, a tiszta, csillagos égbolton pedig hatalmas volt a csökkenő holdsarló, amikor beértek a faluba.
- Az anyád keservit! Te vagy az, Wigdir? Majdnem meg se ismertelek a szakállad nékül. - kiáltotta egy magas, vékony alak. - Mi ez a fekete szőrös pokolfajzat itt a lábadná’?
- Affene! - nyomott el magában egy káromkodást a törp, miközben átkozta megtalálóját. - Szervusz, Szálka.
- Nye - köszöntötte a jövevényt Kormos is.
- Ez a pokolfajzat itt, egy macska, mint te is tudod.
- Még mindig abban a bányában koptatod a csákányt? - kérdezte Szálka mit sem törődve a törp megjegyzésével. Jól megnézte magának, ugyanis valami hiányzott neki. - Hol a szakállszőröd, meg a szerszámod?
- Már nem dolgozom a tárnában, az okáról nem akarok beszélni - morogta Wigdir. - A szerszámom meg, ha tudni akarod, itt van a gatyámban, megmutassam? - emelte a csípőjét a kérdező felé és már nyúlt is a csatjához, hogy bizonyítsa igazát.
- Na mutasd, ha mered, hadd röhögjek egyet a nap végére - vigyorgott Szálka.
- Nem hallottad még, hogy kis ember nagy bottal jár?
- Chh, persze - legyintett rá. - Jártam ma a piacon, vettem almát, ha éhes vagy.
- Nem mondom, az vagyok, de… vetted? - hüledezett Wigdir ezen az abszurd állításon. - Nem inkább loptad?
- Kétszer is vettem, ha tudni akarod - büszkélkedett a törpnek. - Először észre, aztán meg el - vigyorgott Szálka, egy 23-as feketét villantva, aztán hangos röhögésben tört ki.
Wigdir törp leguggolt Kormos elé, megsimogatta a bundáját és a fülébe súgott.
- Menj, Kormos, vadássz magadnak egeret!
- Nye! - nyikkantotta a macska, azzal elszaladt és azonnal eltűnt a házak közti sötétben.
- Gyere, te tök, menjünk innen - mutatott a faluvég irányába Szálka.
- Hrk! - horkantott a morózus Wigdir, aztán kiköpött, de mégis a férfi társául szegődött az úton, ugyanis hangosat kordult a gyomra a vacsora gondolatára.
Ismét ketten bandukoltak a letaposott ösvényen, ám most a törp mellett egy magas ember lépdelt macska helyett - bár a bundája alapján nem lehetett volna megkülönböztetni tőle. Fütyörésztek és beszélgettek, ugratták egymást, mint a régi jóbarátok, ahogy végigmentek a házak mellett. Az épületek ablaktáblái zárva voltak, a többség biztosan aludt már, ám volt, ahonnan gyertyafény szűrődött ki.
Az ösvény áthaladt a települést körbekerítő sövényen, és immár a szántóföldek, s a nemrég learatott búzatáblák között kanyargott. Mendegéltek tovább, mikor egy széttúrt szénaboglya mellett vezetett az útjuk. Különös hangokat sodort feléjük a szél, mire Szálka megállt és kezéből a füle előtt tölcsért formálva hallgatózni kezdett.
- Hallgasd, te tök! Nyögések. Biztos vernek valakit a közelbe’. Beszálljunk mi is?
- Beszállhatunk, ha engedik, jó móka lenne,- válaszolt derűsen Wigdir, ám hamar lelohadt a kedve, mikor körbepillantott. -, de figyeld meg a nyomokat.
- Miket?
- A nyomokat, ha mondom. Meleg nyári este, szétdúlt széna, nyögések… Érted már?
Szálka csak nézett bambán a törpre, ráncolta a homlokát, majd nagyra nyitotta a szemét és a száját.
- Rájöttél végre?
- Arra gondolsz, hogy épp…? - esett le a tantusz Szálka nehéz fejének, majd obszcén mozdulatokat tett a csípőjével.
- Igen, Szálka, arra. - bólintott Wigdir. - Azt mondom, menjünk innen, ne zavarkolódjunk.
A falu utolsó tanyájának végében, messze a többi háztól megálltak egy ajtónál a csűr mögött.
- Ez az! - mutatott a pince lejáratára a törp. - Itt megalhatunk éjszaka és ha szerencsénk van, előtte még egy hordót is csapra verhetünk.
Lebaktattak a verembe vezető lépcsőn, ahol aztán mindenféle, a csavargóknak hasznos holmit találtak. Voltak üres ládák, amire ülhettek, deszkák, amin alhattak és maradt még bor a tavalyiból, amit ihattak az almavacsora mellé kísérőnek.
Úgy berúgtak a testes vöröstől, hogy hamar elnyomta őket az álom. Az a rettenetes, amiből Szálka kislány módra sikítva riadt fel. Felverte Wigdirt, aki morogva, a kialvatlanságtól vörös szemekkel ült föl a ládákra rakott deszkájáról és szentségelve kapott a mellkasához, amit Kormos megkarmolt. A bundás állat valamikor az éjszaka közepén szaladt a pincébe a gazdája után.
- Menjünk innen Wigdir!
- Mitől félsz te ennyire, nincs itt semmi, csak ez a tavalyi - kopogtatta meg a hordó oldalát a törp.
- Csak menjünk innen… De ha bárkinek is elmondod! - Szálka megsimogatta a kését, hogy egyértelmű legyen a törp számára a pletykálkodás következménye. Hirtelen oldalra kapta a fejét, mert egy fekete alakra lett figyelmes, ő pedig fél a patkányoktól. - Ez a démonszülött is ide talált?
- Ő mindig megtalál engem. Szálka, egy nap majd te is megtanulod, amit én. Drága kincs a barátság!
UPDATE
Olvasói reakciók:“Haatalmas arc ez a Kormi cica”“Hát ezt jó volt olvasni! A macska pedig hatalmas troll, micsoda beszólásai vannak!”
