Kockamesék - 2

Sziasztok!

Igen sokat váratott magára, ráadásul három kocka, nem tizenkettő, mint az első, de megszületett egy játék nyomán (Esti móka, nem pedig Kornél):

Jancsi gulyás

Erdőszélen gulyás legény ment mendegélt, terelgette számos tehenét. Fent az égen, a kék tengeren nem is sárga, fehér izzás tájra szórta melegét, mikor a mező közepén, mi az erdővel volt határos, Jancsi gulyás egy gémeskutat meglátott. Iziben odaterelte a kitikkadt marhákat, a mélyből hűs vizet húzott nekik, mire nyelvét lógatva, lábát vonszolva megindult mindegyik.

- Ez a nap oszt nagyon süt, süteményt meg oszt nem oszt! - mondotta Jancsi, az édesszájú legény.

Ám a tehenek csak bőgtek felelet gyanánt, ezért gondolt egyet, tüstént előszedte üstjét, s elment a közeli erdőre fáért.

Ott aztán talált is egy, s mást, tűzifát, meg vargányát - marha dolog lenne azzal etetni a marháját.

Hamarost visszatért, kezében egy ölnyi farost, rögtön hajkurászta is a Farost, mert az meg a szarvára akasztotta a vasbográcsot. Űzte is Jancsi, mint akinek nincs jobb dolga, a hozzávalókat a földre dobta bele a porba.

- Minek az neked, hé?! Add azt vissza menten, vagy a szarvaddal együtt mentem! Inkább adnál-e húst, a keservedet, ha már egyszer rejtegeted? - Jancsi a marhát így kérlelte szépen.

Faros bőgött egyet, bőgött kettőt, harmadjára már nem bőgött, mert a mutatvány ásításban végződött. Ám lett hús az ebédhez, adott a marha, előadta az istenadta.

Jancsi aztán előkapta a szalonnázót, felkockázta a húst is, kolompért is és minden mást, amit kellett; főzött egy jó gulyást a barátságos gulyásunk és hátát a kútnak vetve nádsípján zümmögve játszott. Dalolt is hozzá, mikor nem fújta, a gulya csak hallgatta, az élükön Faros pedig ezt dobogta:

Dobb, dobb, dobb, mezőn így dobolok!
Ebéd után én vagyok, meg nem botolok.
Bendőm tele, gulyást finomat főztem,
Hozzá húst a Faros adott, áldja meg a sálálá!

Így telt a délután, estébe hajlott a nap, lemenni készült az égen; a természet rendje: alap.
Jancsi gulyás marháit hazaterelte, kezében a bográcsgulyás, vacsorára azt ette.

Szombat este történt

Sziasztok!

Friss, alig használt, még nincs két napos az élmény, amit most röviden megosztok veletek:

Történt aztán, hogy felkerekedtünk szabad tűz fölött sütögetni. Nem csak szalonnát, ahogy más gondolná, hanem virslit.

Szóval fogtuk a másfél csomag kolbászkát és elindultunk a közeli tópartra tűzrakó helyet keresni. Az odaút már az elején jó hangulatban telt, nevetgéltünk, viccelődtünk, beszélgettünk, mígnem valakinek eszébe jutott (gondolom ti már rájöttetek):

- Hoppá! Hogyan fogunk tüzet rakni?

- Ügyesen!

- Na jó, addig rendben van. Úgy értem, miből? Semmi sincs nálunk a sütnivalón kívül, az pedig nem fog megsülni tűz nélkül.

- Sebaj! Nézd, ott egy plakát!

“Krrrsssssssss”

- Rendben, papírunk már van, na de mi fölött sütjük meg a virsliket? Mert ez hamar le fog égni és nem lesz belőle parázs.

- Itt vannak ágak, útközben majd szedünk.

- Ha már itt tartunk… tűz van valakinél? Nálad, vagy nálad?

- Nyugi, nálam van egy gyújtó, majd azzal sikerülni fog.

_“Ezennel elindult a gally, levél és száraz ág utáni vadászat, amit én nyertem egy kb öt centi vastag, két méter hosszú doronggal, amit az egyik újonnan telepített facsemete mellett találtam kidőlve.”_

Mire találtunk megfelelő helyet, addigra gyújtósunk és tüzelőnk már volt, ám ez kevésnek bizonyult, ezért néhányan még elmentünk fát keresni. _(Remélem figyeltetek és észrevettétek, hogy nyársunk még mindig nincs. Segáz, majd faragunk.)_

Visszamentünk azért a fáért, amit láttunk séta közben, és találtam még egy ágat is (jobban mondva egy fél facsemetét (nyugi, ki volt vágva), amit aztán magam mögött vonszoltam vissza a tűzhöz, ami már majdnem kialudt.

A fakeresés ideje alatt pedig az alábbi párbeszéd zajlott le:

- Vajon mérgező a fűzfa ága?

- Foggalmam sincs.

- Elvileg nem lenne szabad neki.

- Ha az, majd reggel megtudjuk.

Mire visszaértünk, addigra ránk sötétedett, lett nyársunk és szalonnánk is (na nem disznóvágás történt, csak a társaság egy része járt boltban, és vett), amit aztán szépen felhasználtunk, megsütöttünk, ki-ki (Ki az a Kiki?) ízlése, tudása és türelme szerint. Vacsora közben éreztem, valami nincs rendjén, és ismét tiszteletemet kell tennem a fogorvosnál, hisz volt már vagy öt napja, hogy utoljára láttuk egymást! Igazán nem is értem, hogy ebben a jó hangulatú, viccelődő közegben miért szontyolodott el és tört le a fogam, hisz a szalonna is, a bőrke is isteni finomra sült.

[Szélben Szálló Szavak]

Sziasztok!

Elég rég jelentkeztem már, bármilyen írásról legyen is szó, ezért megosztanék veletek egy ma született (bárányt) verset:

[Szélben Szálló Szavak]

Üzenetek suhannak az éterben,

Mint szélben szálló szavak.

Egyszer kér, másszor hiányol,

Ám mindenképpen akarnak.

Mégis, mind egy tőről fakadnak.

“Rendben megérkeztem.”

Írja az első, mi az aggódó

Szívének megnyugvást hoz.

Aztán dobban a ketyegő,

a sosem pihenő szerető,

szép szavaknak forrása.

S ím, így szól a következő:

“Küldöm ezt Neked,

mert a gondolataimban jársz,

s öröm tölti el szívem,

hogy habár csak így, tán,

Te mégis itt vagy velem.”

Hát nem csodás ez az érzés,

Mi az embert dönti romba?

Életében mindenki érzé,

Mi mégis, vegyük szépen sorba!

S, hogy ne legyen csorba

Itt a válasz, mi azt mondja:

“Én mindig melletted vagyok,

Még ha távol is járunk.

Álomföldön fogom kezed,

Nappal gondolatainkban

Találkozunk.”

Kell ennél több? Kérdem én,

Ki áll az Életnek rejtekén,

s szavai szállnak a szélbe,

Üzenetét írja az égre,

S az érzéstől felforr a vére.

Megnevezni lám nem tudja,

Társa mégis érzi, s felfogja.

‘Sz’ betű ez, mi lenne más?

Csak mi érezzük, senki más?!

(2018.07.19.)

Értékelés - Néma bűnök

Sziasztok!

Azt hiszem, ez egy olyan téma, amiről senki sem beszél, de ha mégis összekapar magában annyi bátorságot az érintett, hogy a legbizalmasabb bizalmasát végre beavatja a lelke legmélyebb bugyraiban lakozó sérelmeibe, akkor is szemlesütve, a cipője orrát bőszen vizsgálgatva, és halkan cincogva teszi. Pedig ez a könyv egy olyan dologról szól, amiről beszélnünk kell. Nem hallgathatjuk el, nem játszhatjuk a fejét homokba rejtő röpképtelen madarat, mert attól, hogy egy létező problémáról nem beszélünk, nem veszünk róla tudomást, az attól még köszöni szépen nagyon jól meg van, és létezik.

Hogy miről beszélek? Kérdezhetnétek, és teljesen jogos lenne az érdeklődés, ugyanis még nem mondtam el, hogy miről is szól a mai értékelés tárgya, a Néma bűnök.

A téma pedig nem más, mint a családon belüli erőszak.

Először a borítóról említenék néhány szót. Mit is mondhatnék rá, mint hogy nagyszerű, és a napokban jöttem rá, hogy nagyjából ugyanazokkal a színekkel operál, mint amikkel az én bőrkötésű határidőnaplóm, nézzétek:

A történet maga megrendítő, lelkileg megterhelő, és fájdalmas...

… lenne, ha az írónő nem önti nyakon egy jó adag szarkazmussal. Ezt az egész történetet csak így lehet túlélni; szarkazmussal, érzéketlenül, és élni akarással. A könyvet számomra az teszi fontosabbá, mint amit egy átlag olvasónak jelent, hogy ismerhetem az íróját, tudom, hogy milyen most, ez a történet pedig egy szelet a múltjából, mindabból, ami őt ilyen felnőtté formálta. Megírta mindazt, amit érzett, amit látott, hallott, a saját szemszögét. És mivel ezzel a könyvvel nem ér véget a történet, bennem pedig megfogant néhány megválaszolásra váró kérdés, tűkön ülve várom a folytatást.

A szöveg maga érthető, és tanulságos. Többször jutottam arra a következtetésre, hogy egy gyereknek, sőt, senkinek sem szabadna effélét átélnie.

Ezt a könyvet ajánlom minden felnőttnek, aki okulni szeretne, vagy bele szeretne látni egy hasonló dolgokat átélt fiatal lelkivilágába. A fiatalabb korosztálynak pedig azt hiszem, hogy egy nagyon jó példa arra, hogyan birkózhatnak meg a nehézségekkel, és higgyék el, bármennyire is rossz helyzetben érzik magukat, nincsenek egyedül! Bátorság, és kitartás.



Kedvenc idézetem, amin hangosan felnevettem:

- Ő kukkolta a fiúkat - mutatott rám a tesitanár.
Hogy a jó Isten nem tudta varangyos békával bekenni a nyelvét! Azt hittem, menten elsüllyedek szégyenemben. Soha nem volt szokásom senki után kémkedni, erre az az okostojás meggyanúsított.

[Monológ]

Sziasztok!

Május elején, jelesül kilencedikén, egy kedves barátom írt egy verset egy férfiről, és egy nőről, akik a Brooklyn híd közepén találkoznak. A írása végén feltett egy kérdést, ami a következőképp szólt: "Ti hogy folytatnátok?" Én pedig válaszoltam rá, ami így szólt:

[Monológ]

Nézd a holdfényt, hogy csillan a vízen,

a folyó úgy örvénylik, mint az álom reggel.

Nézd a fehér habokat szótlan!

Szemedben csillagok visszfénye csillan.

Kapaszkodj belém, az ismeretlenbe

Le ne zuhanj a hídról a feketeségbe.

Mitől félsz, hisz reszketsz?

Itt vagyok, társad egy életre.

Nem hiszed? Hogy bizonyíthatnám?

Neked drágám, az életemet adnám.

Értékelés - Tripiconi sztori 1: Az amulett rejtélye

Sziasztok!

Ismét jelentkezem, méghozzá ezúttal egy értékeléssel. Rég jelentkeztem, tudom, az arckönyv is megmondta. Ezért nem is szaporítanám a szót tovább, inkább olvassátok, íme:

Tripiconi sztori: Az amulett rejtélye

Hol is kezdjem? Talán ott, hogy bevallom őszintén, egy kicsit tartottam ettől a könyvtől, mert hát ifjúsági, amiből már jócskán kinőttem. Viszont szerencsésen hozzájutottam az írónő jóvoltából, ráadásul vállaltam a következők… khm… a lényeg, hogy megfelelő alap nélkül nem építhetünk stabil házat, nem igaz? Nekiugrottam, elolvastam, és mily’ meglepő, még élveztem is. Mint korábban már írtam, Robintól még nem olvastam rosszat, és ezalól a Tripiconi sem kivétel.

Már a könyv elején megismerjük az elszegényedő uralkodó családot, de épp csak annyira, hogy meg legyen az alap a történet további részéhez. Ugyanis kiderül, hogy pont a nyári szünet végén járunk, amikor végre hőseink lejutnak a tengerpartra, és egy ismeretlennel együtt felbukkan minden bonyodalom, izgalom, és rejtély. Vajon mi ez az amulett? Ki és miért hozta létre? Hasonló kérdések cikázhatnak bennünk, olvasókban, amikre idővel meg is kapjuk a válaszokat.

A világ remekül felépített, a történet fordulatos, és mivel ROW írta, kapunk a humorából, valamint egy leheletnyit az elmaradhatatlan romantikából is, mivel ez az élet mozgatórugója. Minden lényegesebb felismerés ott van, ahol annak lennie kell. A történetvezetésre nem lehet panasz, ugyanis szinte folyamatos az izgalom, és a "csak még egy fejezetet!" érzés. Sajnos SPOILER-mentesen nem tudnék beszélni róla, ezért nem is fogok, bocsi.

És, hogy mi az élet értelme? Sajnos azt nem ebből a könyvből fogjuk megtudni, viszont remekül leírja a kulturális különbségeket, ami csak két szomszéd között kialakulhat. Annak is tanúi lehetünk, hogy miként alakul ki egy nép történelme, nyelve, különböző sajátosságai az élőhelytől függően.

A végére pedig azt mondom nektek, ha ez a néhány szó felkeltette az érdeklődésedet, akkor nosza, vegyétek kézbe és olvassátok! (Jobban jársz, ha utána jársz, mert az én értékelésem eléggé szegényes.)

[Élet, s felfogás]

[Élet, s ...]

Egy gondolat bánt engemet,

De nem a párnák közti halál,

Hisz

Idősebb vagyok, mint Petőfi

Mikor e gondolat rátalált.

Mégis

Párnák közt halni, vagy

Kétségek közt élni?

A halál

Nekem túl végzetes,

Ezért választom az életet.

Ám

Nehéz olykor, de szép lehet,

S tőlünk függ, hogy mit lehet.

Talán

Nem így igaz, s rosszul látom?

Hiszem a jót, s az utamat

Csak

Ekképp járom.

[... felfogás]

Jár a tekercs azon,

Jóként élni éri-e, vajon?

Mi?!

Legyen-e az ember

becsületes nagyon?

A jóság, azt mondom,

manapság ritka egy vagyon.

Ki mondta ezt neked?

Csak nézz körül újra!

Nyisd ki a szemed, s láss,

Az ember nem gonosz.

Nem az egy életen át.

Mégis…

Ne ellenkezz, szükségtelen.

Máshogy élni nem érdemes,

Próbáld ki te is, ne késlekedj.

Május négy, avagy:

Sziasztok!

Aki nem tudná milyen napra ébredtünk... hogy mondod? Igen, igen, péntek van, azon felül május negyedike, tudom. Na és mit jelent ez?

Itt van, megjött! Nem, nem Bagaméri, ki a fagylaltját maga méri, hanem:

Igen, éppen ma.

És, hogy miért is lett ez a Star Wars-nap, az ebből a wikipédia bejegyzésből kiderül:

"A dátum eredete egy angol szójáték. A filmek visszatérő mondata, „Az erő legyen veled!” eredetileg, angol nyelven így hangzik: „May the force be with you!”, amit könnyen „May the fourth be with you!”-nak (Május negyedike legyen veled!) lehet érteni vagy mondani.

A szójáték a Csillagok háborúja IV: Egy új remény 1977-es bemutatója után két évvel lett ismert. 1979. május 4-én, Margaret Thatcher, az Egyesült Királyság első női miniszerelnökének megválasztása után pártja a következő hirdetéssel köszöntötte a London Evening News-ban: "May the Fourth Be with You, Maggie. Congratulations." (Május negyedike legyen veled, Maggie. Gratulálunk.)"

Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Star_Wars-nap

[Hogy mi?!]

[Hogy mi?!]

Hiába a karos ének, ha

az Ének csak az egóról beszélnek.

Ha csak túlélnek, s nem élnek

mi lesz akkor veletek egyének?

S mi lesz másokkal, a bátrakkal,

ha sodor az élet, de okkal?

Tokkal, s vonóval

jön a tapasztalás, amitől érünk

vagy csak remélünk, de mit érünk

akkor, mikor megmérettetünk?

Jók voltunk-e, vagy rosszak?

Ez nem ily egyszerű, a világ nem sakktábla.

Nem hiszed? Csak nézz körbe!

Az eléd tartott tükör is görbe,

a bögréd pedig csorba.

Vigyázz, mert elvágja a szád.

Hogy, mit mondasz? Én szóltam.

Rímek?! Hol vagyok én már ahhoz.

Nincsenek efféle érthetetlenségek,

formai kötöttségek, értelmetlenségek,

ez a vers nem erről szól.

Vagyis csak szólt, mert itt a vége

fogd meg a másikat, s fuss el véle!

Egy jó barát - (újra)

Sziasztok!


Emlékeztek még a két jóbarát beszélgetésére? Finomítottam, pihentettem, formáltam, majd megint finomítottam kicsit, és ez lett belőle:




[Egy jó barát]

A bérház folyosójára kiabálás hangjai szűrődtek ki. Ha bárki járt volna arra, megrökönyödve hallgathatta volna az indulat hangjait, ám dél körül az átlag bérrabszolga munkaidejének vége még oly távolinak tűnik, mint a havas hegycsúcsok a sivatag közepéről tekintve.

Az ajtón belépve a vita egyre hangosabb és már azt is tudni lehet, hogy a hangszerekkel, hanglemezekkel telerakott, híres metál zenekarok posztereivel díszített falú nappaliból árad.

- Ez most komoly?!

A kérdezővel szemben álló srác lesütött szemmel hallgatta zaklatott barátját, amint az felháborodva gesztikulált, mióta meghallotta a legjobb cimborája elhatározását.

- Mi lesz a barátaiddal, Bill, a munkatársaiddal? Ugye tudod, hogy mind számítunk rád? Miért pont haza költöznél, a szüleidhez? Eszedbe jutott akár egyszer is, hogy miért jöttél el onnan? Nem is jöttél... menekültél, amint lehetett. Hadd halljam, miért is? - Peter nyelvéről úgy peregtek a kérdések, mintha géppuskatűz lenne, miközben fel-alá járkált a gitár, a hozzá való erősítő és a dívány előtt.

- Mintha nem tudnád nagyon is jól - Bill szavai alig hallhatóan látták meg a napfényt.

- Mondd már, az isten szerelmére! - utasította Peter kicsit több indulattal a hangjában, mint szerette volna. A hangja haragos volt, azonban az arca félelemről árulkodott.

Bill lehorgasztott fejjel állt barátja előtt, és bátorságot gyűjtött, miközben elöntötték az otthon keserű emlékei.

- Azért menekültem el otthonról, mert apám vert, anyám meg állandóan szitkokat vágott a fejemhez.

- Úgy van! - bólintott. - És te most ide költöznél vissza?! Az nem jutott eszedbe, hogy segítséget kérj valakitől? Tudod, hogy rám mindig számíthatsz.

- Nem… - mondta Bill kelletlenül, mint a kisgyerek, akit rajtakaptak, amint nyalókát csempész az anyja kosarába a boltban. Beismerte a mulasztását, miközben még mindig a cipője orrát vizsgálgatta.

- Nézz rám, kérlek. - fogta meg barátja két vállát a srác. - Úgy, most pedig nézz a szemembe és mondd ki!

Bill nagy levegőt vett, mint aki víz alá akar merülni, aztán néhány pillanattal később, mikor már eléggé megnyugodtak az idegei, így szólt:

- Elhéderezhetnék nálad, amíg rendbe nem szedem magam?

- Na végre! - szusszant megkönnyebbülten Peter, aki most vette csak észre, hogy lélegzetvisszafojtva várta ezt a kérdést. Az arcát letörölhetetlen mosoly kerítette hatalmába, amit a barátja is átvett tőle. Elengedte a vállait, majd beszélni kezdett. - Persze, Bill, addig maradsz, ameddig csak akarsz - bólogatott vigyorogva. - Van egy üres szobám, még közösködnöd sem kell senkivel.

- Hallod ezt? - biccentett Bill a zene forrása felé - ironikus, hogy pont ez a szám jött elő.

Peter a hangszóróra nézet, mintha látná a hangokat. Lehunyt szemmel, enyhén bólogató fejjel élvezte a zenét, majd felemelte szemhéját, barátjára nézett és szólásra nyitotta száját.

- Vicces figura az öreg Bruce, azt meg kell hagyni - mosolyodott el Peter - , de igazat szól; vértestvérek vagyunk, emlékszel? - a kérdéssel együtt barátja orra alá dugta jobb tenyerét, amin egy vágás rég behegedt nyoma húzódott alig láthatóan. Bill tenyerét egy ugyanolyan heg díszítette, ami láthatóvá vált, mikor jobbját a barátjáé mellé emelte. Egymás tenyerét vizsgálták, majd mélyen a másik szemébe néztek. Kezet szorítottak, hogy ezzel idézzék fel azt a régi vérszövetséget, amit még gyerekként kötöttek, átölelték egymást és Bill mélyen beszívta a szoba állott levegőjét. Orrában összekeveredett a nikotin szúrós szaga, és az olcsó sör bűze a tavaszi virágok szimulált illatával, a hangszórókból pedig szívmelengetően dübörgött elő a jól ismert riff. Ezek egyesülve az otthont, a meghittséget és a biztonságot juttatták az eszébe.

“Itthon vagyok” - gondolta és megkönnyebbülten sóhajtott, a szívéről lezuhanó kőtömb pedig ebben a pillanatban tört szilánkokra a padlón.

Kibontakoztak a baráti ölelésből és a házigazda hátrébb lépett.

- Épp ma este lesz egy kisebb buli a közelben, és te is velem jössz!

- De… - tiltakozott volna Bill.

- Csak semmi de! - mondta Peter ellenkezést nem tűrő hangon. A tenyerét is fölemelte, hogy nyomatékot adjon szavainak és elhárítson minden kétséget.. - A cehhet én állom, neked most semmi miatt ne fájjon a fejed.

- Hát jó… Köszönöm, Peter.

- Ugyan - legyintett. - Hol van a cuccod?

- Itt van minden, amit látsz. - mutatott Bill egy kövérre tömött sporttáskára. - Többnyire a szennyesemet túrta elő az a némber.

- Nem mondod, hogy ez minden holmid?! - hüledezett Peter. - Na jó, gyere, be kell szereznünk néhány dolgot az esti bulihoz - a fejével félreérthetetlenül intett barátjának, majd elindult az ajtó felé. A bejárat melletti tányérból felmarkolta a kulcsait, amik csörögve vették tudomásul, hogy ismét szükség van rájuk.

- Na de…

- Mondtam már, hogy csak semmi de, inkább gyere.

- Köszönöm Peter, tényleg jó barát vagy.

- Ugyan már!

A két barát kilépett az ajtón a kihalt lépcsőházba és elindultak, hogy a nyakukba vegyék a várost.