Szerkesztői véleményem

 Kedves Írók, Szerkesztők, szöveggel foglalatoskodók!

Az elmúlt évek alatt volt szerencsém több kéziratot is átolvasni és számos alkalommal találtam magam szemben bizonyos jelenségekkel. Nem hibák ezek, mert látszik, hogy az író a legjobb tudása szerint próbálja átadni a történetet, ami a fejében, a lelkében lakik és szeretné másoknak is megmutatni azt. Viszont sajnálattal látom, mikor egy szerző nem tudja megfelelő részletességgel leírni.

Mégis hogy lehetséges ez?

Előre leszögezném, hogy én itt nem a “tutit” szeretném megmondani, csak néhány gondolatomat szeretném leírni és átadni amik az eddigi tapasztalataim alapján ébredtek bennem.

Most szólok, hogy hosszú lesz.

Remélem hasznos lesz számotokra.

Az író, bármilyen szinten áll is a képessége, mindig tökéletesnek gondolja a művét, hibátlannak, a legjobb történetnek a világon. Ami igaz is. De! És ez egy hatalmas de. Valamiért elfelejtődik, hogy tökéletes nincs, hibátlan szöveg pedig pláne nem létezik, akárhányszor is olvassa át, mert mindig marad a szövegben néhány kisebb-nagyobb javítani való.

Emellé jön a részletesség, vagy annak hiánya.

A kezdő, vagy mondjuk tapasztalatlannak, a meglévő 5 azaz öt darab érzékünkből csak kivételes esetekben használ egynél többet. Leginkább azt írja le, hogy a karaktere éppen mit lát.

Viszont képzeljük csak el, amint Johnny barátunk belép egy kocsmába. Nemrég lépett érvénybe a dohányzást tiltó törvény és a nikotintól megsárgult (1) falakat még nem volt idő átfesteni. Szóval a falak sárgák, árad belőlük a füstszag (2). A levegő dohos, súlyos emberszag terjeng bent, mert aznap még nem szellőztettek. Sűrű, szinte vágni lehet és mintha némi kesernyés ízt (3) is érezne a nyelvén miatta. A zenegépből ordít a mulatós, szinte egybefolyik a játékgép felől szűrődő hangokkal (4). A Nap még nem ért a csúcsára, de már ül az asztaloknál néhány kivörösödött arcú törzsvendég. A láthatóságot már nem homályosítja el az égő cigarettákból tekergő szürkés-kékes füst, szóval tisztán lehet látni a pultot és a dekoratív pultos lányt.

Ez a valóságban egy pillanat alatt zajlik le, mégis, egy rakat lehetőséget ad a kezünkbe és még érzékletes is. Én legalábbis szinte érzem magam körül a törvénnyel nem törődők dohányfüstjének szagát és a köhögésem nyomán nekem szegeződő szúrós tekinteteket, holott nem én, hanem egy kitalált karakter kezd el lépkedni a söntés felé. Gumitalpú cipője alatt csikirgó hangokat ad az ósdi cementlap.

Az ötödik érzékünk reprezentálásával várni kényszerülünk addig, amíg Johnny rá nem könyököl esetleg meg nem támaszkodik a lekerekített szegélyű márványlap pulton (5), ami hideg, mintha folyton hűtenék alulról, pedig ez csak az anyag sajátossága miatt van így.

Látjátok, ez a kis jelenet, ami néhány másodperc alatt játszódott le, mennyi lehetőséget ad az író kezébe a folytatáshoz?

Van egy másik probléma, ami az ismétlésekben mutatkozik meg, ott is leginkább a párbeszédekben és a narrációkban.

Például:

Johnny belépett a kocsmába. Szétnézett, szemével kereste a pultot. Miután megtalálta, Johnny odament a pulthoz és a dekoratív pultos lánytól rögtön kért is egy korsó sört.

• Szia, mit adhatok? - Kérdezte a pultos lány.

• Szia, egy korsó sört szeretnék - mondta Johnny, közben rákacsintott a pultos lányra.

Huh! A szemem is beletört, mire leírtam ezt a néhány mondatot, pedig hát elvileg semmi baj vele. A dolgok a helyükön vannak, egyértelmű, hogy ki mit mondott kinek és mit csinált. Igen, persze. Azon kívül, hogy nem szép és steril, nincs is vele baj. Vagyis de. Rengeteg benne az ismétlés (ami könnyedén kiküszöbölhető, ha végiggondoljuk a helyzetet, de azt majd később).

Steril?! Mi?!

Igen. Mennyivel másabb, ha ezt látod:

Johnny belépett a kocsmába. Szétnézett a teremben, a pultot kereste. Miután megtalálta, odament, a dekoratív pultos lány pedig rögtön letette az éppen szárazra törölt poharat és segítőkészen a szomjazóhoz intézte szavait.

• Szia, mit adhatok?

• Szia, egy korsó sört, szépségem - mondta Johnny, közben rákacsintott.

Épp csak ők ketten vesznek részt a szituációban, egymáshoz beszélnek. Véleményem szerint az egyértelműsítés és a fölösleges szájbarágás nélkül is érthető, hogy ki mondott mit és kinek.

Most pedig az ismétlések dolga

Röviden úgy tudnám ezt szemléltetni, hogy:

Johnny fog egy rudat. Az lehet mondjuk fából, vasból, jégből. Annak a tárgynak az anyagán kívül lehetnek (és vannak is) más tulajdonságai, mint például színe, különböző méretei. De lehet velük cselekedni is, például lehet az egy kalapács nyele, amit megmarkol a mi jóemberünk és rácsap a másik kezével célra tartott szeg fejére. Esetleg ha már jég, lehet egy zuhanó jégcsap, ami elől elugrik (vagyis inkább széttörik a fején), vagy jégkrém is, amit a nyári melegben elnyal a főhősünk.

Tehát cselekszik valamivel valamit.

Lám, máris sokkal több szó áll rendelkezésre, mint először gondoltuk, és ezzel kihagyható az ismétlések zöme.

Örök igazság, hogy a kevesebb néha több. Csak nem szabad túlzásba vinni.

Van egy szint, egy leírásmennyiség, ami szükséges az érthetőséghez. Persze, a hézagokat kitölthetjük a képzeletünkkel, például mindenki vizualizál magának egy Johnny-t és egy Pam-et, ha csak ennyit tudnak róluk.

De ha mondjuk Johnny egy mélynövésű ember vállig érő, zsíros barna hajjal és kövér is, Pam pedig foltokban lila, egyebekben ősz hajjal büszkélkedhet és nőhöz nem méltóan kopaszodik, ráadásul ráncos, mert az elmúlt nyolcvan év a bőrén hagyta a nyomát, már teljesen más, igaz?

Tegyük fel, hogy Johnny és Pam sétálnak egy elhagyatott ösvényen, nem túl messze pedig feltűnik egy város is. Sétálnak, sétálnak, egy kis padra lecsücsülnek… Padra?! Milyen padra?! Ja igen. Közben beértek a házak közé. Nem világos? Pedig mondtam, hogy van ott egy település.

Remélem érthető és érezhető, amit be akartam mutatni.

Emellett ha az adott karakternek van egy konkrét tulajdonsága, egy ismertetőjegye, akkor azt is hangsúlyozni kell néha, különben elfelejtődik. Gondolok itt olyan ideiglenes dologra, mint egy begipszelt kar, vagy véglegesre mint egy sebhely, egy hiányzó ujj, stb… Az a végtag (ez esetben) már nem működik úgy, mint egy hiánytalan és egészséges.

Kedves korrektorok, szerkesztők, írók, szerzők és mindenki, aki szöveggel foglalkozik!

Kérlek, figyeljetek és törekedjetek arra, hogy a lehető legjobbat adjátok ki a kezetekből. Tudom, nehéz, én is gyakran lakok jól a tapasztalatlanság keserű kenyerével. De minél többet foglalkozok vele, annál többet látok és felismerek hibákat. Sokszor nem tudom nevükön nevezni őket, csak érzem a helytelenséget. Higgyétek el, idővel megszületik az ismeret, gyökeret ver bennetek. Olvassatok sokat, hallgassatok zenét, fogyasszátok mindenféle művészeti ág termékeit, rágjátok és szűrjétek meg magatokban, hiszen csak így lehetséges olyat elővarázsolni belülről, amilyet szeretnétek.

Nagyon köszönöm, ha elolvastátok. Még egyszer mondom, se megbántani nem akartam senkit, se megmondani a “tutit”, csak szerettem volna néhány gyakori hibára felhívni a figyelmeteket.

Ti mit gondoltok, mi a véleményetek az említettekről?