Requiem egy apáért

Tudom, még élsz. Éber vagy, a szemed lát, a füled hall, érzed az izmaid merevségét. Felfogod és megérted a téged érő ingereket, mert az agyad tiszta. Beszélnél, de a tested nem engedelmeskedik; levegőd nincs már elég hozzá. A tudatodat bezárva tartja a hús börtöne. Bizonyára mérges vagy és méltatlannak érzed, amiért úgy kezelnek téged, ahogy. Bizonyára leteremtenéd a téged ápoló gondos kezeket, megmondanád nekik a magadét, de nincs erőd hozzá. Félsz, hogy elmész, félsz, hogy valamelyikünk keresztbe tesz a másiknak. Hidd el, nem így fog történni. Ha ismernél minket, tudnád, ettől nem kell tartanod, ezen kár idegeskedned.

Itt vagyunk, a gyerekeid, akikre nem lehetsz büszke. Hogy miért? Azt hiszem azért, mert már nem a régi értékeket képviseljük. Felnőttünk és most a betegágyadnál elnémulunk. Én biztosan. Nem tudom, mit mondhatnék az előttem fekvő idegennek, ennek a távoli rokonnak, aki nemzett engem. Tudom, ki vagy, de nem ismerjük egymást. Az életem meghatározó hiánya, akivel sosem kapcsolódtam, akivel nem alakult ki bennem megfelelően erős kötődés.

Imádtam a meséidet, amiket gyerekként hallottam. Felnéztem rád - és nem csak a magasságod miatt -, de te mégis egy nap jóhiszeműen magunkra hagytál, amikor nagy szükségünk lett volna rád. Magunkra hagytál, és ez mindegyik gyerekedben mély nyomot hagyott maga után. Fájt, amikor felfogtam, hogy lemondtál rólunk, és mégsem igazán érdekelt, mikor ezt felismertem, mert alkalmazkodtam az Élet állandó változásaihoz.

Te a régi iskolában tanultad mindazt a soknak tűnő keveset, amit kaptunk tőled. Bizonyára azt gondoltad, jól van ez így, ez elegendő, hiszen te is felnőttél és emberré váltál. Többre vágytunk, többre vágyunk és még annál is többre lett volna szükségünk, hogy biztonságban érezhessük magunkat melletted.

Itt ülök az ágyad mellet, s nem tudom, mit mondjak. Hazudni nem akarok, hamis reményt képtelen lennék plántálni beléd. Fáj így látnom téged. Szavak, amiket kimondok, mégsem érzek fájdalmat. Nem a tényleges fájdalom az, ami felkavar, hanem, hogy nincs kivel megosztanom, hogy egyedül vagyok társ nélkül. Az önzés az, ami a fejemben jár.

Felzaklat a feléd irányuló méltatlan viselkedés és a tehetetlenségem, amiért te nem engeded én pedig nem tudok rajtad segíteni. Tisztában vagyok az élet ezen rendjével, de ennek nem most van itt az ideje. Fiatal vagyok még a halálodhoz.

A gondolataim szétszórtak, csapongnak össze-vissza, kérlek értsd meg.

Két nap telt el, mióta utoljára láttalak és te nem vagy többé. Nem bírtad ki a fájdalmat, a megpróbáltatást, így minden gondod egy csapásra megoldódott. 

Összegyültünk, hogy az utolsó utadra kísérjünk téged. Itt vagyunk mind: közeli, s távoli rokonok, családtagok. Itt állunk a barátaid és munkatársaid mellett, mert eljöttek szép számmal, hogy végső tiszteletüket tegyék nálad. Életedben tudatlanul, de sokat tettél azért, hogy végül így történjen.

Hoztál döntéseket. Hogy jókat-e, vagy rosszakat, ez a megkérdezett személytől függ. Kerülted a konfliktust, mindenáron meg akartál felelni másoknak és öreg korodra nem akartál egyedül maradni. Talán ezek vezettek az “elmegy” mellett maradáshoz, nem pedig az “elég jó” kereséséhez. Fiatal voltál még, élned kellett volna, de a makacsságod és az orvosokba vetett feltétel nélküli bizalmad ide vezetett.

Itt állok a sírodnál és nézem a szalagokra írt szövegeket. Fájó szívvel… , Végső üdvözlettel… , Búcsúzunk... Koszorúk, csokrok borítják a hideg követ, ami utánad megmaradt, de ez téged már nem érdekel. A gyásznép már sehol, csak a gondolatok szállnak csendben. Itt nyugszik egy apa, egy férj és nagyapa. Itt helyezték el ezt a szeretetre méltó barátot. Csupán ennyi maradt belőled: emlékek, érzések és gondolatok.