Sziasztok!
Emlékeztek még a két jóbarát beszélgetésére? Finomítottam, pihentettem, formáltam, majd megint finomítottam kicsit, és ez lett belőle:
[Egy jó barát]
A bérház folyosójára kiabálás hangjai szűrődtek ki. Ha bárki járt volna
arra, megrökönyödve hallgathatta volna az indulat hangjait, ám dél körül az
átlag bérrabszolga munkaidejének vége még oly távolinak tűnik, mint a havas
hegycsúcsok a sivatag közepéről tekintve.
Az ajtón belépve a vita egyre hangosabb és már azt is tudni lehet, hogy a
hangszerekkel, hanglemezekkel telerakott, híres metál zenekarok posztereivel
díszített falú nappaliból árad.
- Ez most komoly?!
A kérdezővel szemben álló srác lesütött szemmel hallgatta zaklatott
barátját, amint az felháborodva gesztikulált, mióta meghallotta a legjobb
cimborája elhatározását.
- Mi lesz a barátaiddal, Bill, a munkatársaiddal? Ugye tudod, hogy mind
számítunk rád? Miért pont haza költöznél, a szüleidhez? Eszedbe jutott akár
egyszer is, hogy miért jöttél el onnan? Nem is jöttél... menekültél, amint
lehetett. Hadd halljam, miért is? - Peter nyelvéről úgy peregtek a kérdések,
mintha géppuskatűz lenne, miközben fel-alá járkált a gitár, a hozzá való
erősítő és a dívány előtt.
- Mintha nem tudnád nagyon is jól - Bill szavai alig hallhatóan látták meg
a napfényt.
- Mondd már, az isten szerelmére! - utasította Peter kicsit több indulattal
a hangjában, mint szerette volna. A hangja haragos volt, azonban az arca
félelemről árulkodott.
Bill lehorgasztott fejjel állt barátja előtt, és bátorságot gyűjtött,
miközben elöntötték az otthon keserű emlékei.
- Azért menekültem el otthonról, mert apám vert, anyám meg állandóan
szitkokat vágott a fejemhez.
- Úgy van! - bólintott. - És te most ide költöznél vissza?! Az nem jutott
eszedbe, hogy segítséget kérj valakitől? Tudod, hogy rám mindig számíthatsz.
- Nem… - mondta Bill kelletlenül, mint a kisgyerek, akit rajtakaptak, amint
nyalókát csempész az anyja kosarába a boltban. Beismerte a mulasztását,
miközben még mindig a cipője orrát vizsgálgatta.
- Nézz rám, kérlek. - fogta meg barátja két vállát a srác. - Úgy, most
pedig nézz a szemembe és mondd ki!
Bill nagy levegőt vett, mint aki víz alá akar merülni, aztán néhány
pillanattal később, mikor már eléggé megnyugodtak az idegei, így szólt:
- Elhéderezhetnék nálad, amíg rendbe nem szedem magam?
- Na végre! - szusszant megkönnyebbülten Peter, aki most vette csak észre,
hogy lélegzetvisszafojtva várta ezt a kérdést. Az arcát letörölhetetlen mosoly
kerítette hatalmába, amit a barátja is átvett tőle. Elengedte a vállait, majd
beszélni kezdett. - Persze, Bill, addig maradsz, ameddig csak akarsz -
bólogatott vigyorogva. - Van egy üres szobám, még közösködnöd sem kell
senkivel.
- Hallod ezt? - biccentett Bill a zene forrása felé - ironikus, hogy pont
ez a szám jött elő.
Peter a hangszóróra nézet, mintha látná a hangokat. Lehunyt szemmel, enyhén
bólogató fejjel élvezte a zenét, majd felemelte szemhéját, barátjára nézett és
szólásra nyitotta száját.
- Vicces figura az öreg Bruce, azt meg kell hagyni - mosolyodott el Peter -
, de igazat szól; vértestvérek vagyunk, emlékszel? - a kérdéssel együtt barátja
orra alá dugta jobb tenyerét, amin egy vágás rég behegedt nyoma húzódott alig
láthatóan. Bill tenyerét egy ugyanolyan heg díszítette, ami láthatóvá vált,
mikor jobbját a barátjáé mellé emelte. Egymás tenyerét vizsgálták, majd mélyen
a másik szemébe néztek. Kezet szorítottak, hogy ezzel idézzék fel azt a régi
vérszövetséget, amit még gyerekként kötöttek, átölelték egymást és Bill mélyen
beszívta a szoba állott levegőjét. Orrában összekeveredett a nikotin szúrós
szaga, és az olcsó sör bűze a tavaszi virágok szimulált illatával, a
hangszórókból pedig szívmelengetően dübörgött elő a jól ismert riff. Ezek
egyesülve az otthont, a meghittséget és a biztonságot juttatták az eszébe.
“Itthon vagyok” - gondolta és megkönnyebbülten sóhajtott, a szívéről
lezuhanó kőtömb pedig ebben a pillanatban tört szilánkokra a padlón.
Kibontakoztak a baráti ölelésből és a házigazda hátrébb lépett.
- Épp ma este lesz egy kisebb buli a közelben, és te is velem jössz!
- De… - tiltakozott volna Bill.
- Csak semmi de! - mondta Peter ellenkezést nem tűrő hangon. A tenyerét is
fölemelte, hogy nyomatékot adjon szavainak és elhárítson minden kétséget.. - A
cehhet én állom, neked most semmi miatt ne fájjon a fejed.
- Hát jó… Köszönöm, Peter.
- Ugyan - legyintett. - Hol van a cuccod?
- Itt van minden, amit látsz. - mutatott Bill egy kövérre tömött
sporttáskára. - Többnyire a szennyesemet túrta elő az a némber.
- Nem mondod, hogy ez minden holmid?! - hüledezett Peter. - Na jó, gyere,
be kell szereznünk néhány dolgot az esti bulihoz - a fejével félreérthetetlenül
intett barátjának, majd elindult az ajtó felé. A bejárat melletti tányérból
felmarkolta a kulcsait, amik csörögve vették tudomásul, hogy ismét szükség van
rájuk.
- Na de…
- Mondtam már, hogy csak semmi de, inkább gyere.
- Köszönöm Peter, tényleg jó barát vagy.
- Ugyan már!
A két barát kilépett az ajtón a kihalt lépcsőházba és elindultak, hogy a
nyakukba vegyék a várost.