Ötlettelenség

Sziasztok!

Mikor ezt a bejegyzést írom, majd' napra pontosan fél éve járok egy szoftverfejlesztő tanfolyamra.

Kezdetben vala a lelkesedés az új ismeretek iránt, az erő és elszántság a testemben és a lelkemben. Az első vizsgák ezen mit sem változtattak, de aztán belekezdtünk abba, amit mindegyikünk oly' nagyon várt, és... hát... valami megváltozott. Sajnos azt kell mondanom, hogy eddig jócskán elmaradt az elvárásaimtól az oktatás színvonala, ám ennek ellenére eddig kitartottam és fizettem a tanulópénzt. Eddig!

Nagyon jól tudjátok, hogy az IT világa, meg manapság úgy szinte minden az életben megköveteli magának a nyitott szemmel járást, a szárnyaló gondolkodást, az új ötleteket. Viszont pont ezek azok, amiket egy már fél éve tartó hajnalban ébredős, éjfélre hazaérkezős, ágyba ájulós, másnap újra hajnalban ébredős, munka mellett végzett tevékenység okozta szellemi kifáradás elvesz az ember fiától. De úgy elvesz, hogy nem lesznek önálló gondolatai, sokszor még egy szórakoztató könyv olvasására sem tud kellő figyelmet fordítani, mert öt elölről kezdés után sem fogja fel, hogy mi volt az előző szó a mondatban (viccen kívül és minden túlzást félretéve). Továbbá kedvetlenséget okoz, enerváltságot, érdektelenséget (minden mindegy, úgy jó, ahogy gondolod, nekem megfelel, jó lesz úgy, stb...). Biztosan ismeritek az érzést ti is. Ha igen, nagyon gyorsan pihenjétek ki magatokat, változtassatok valamit az életmódotokon, mert lassacskán a szellemi kifáradás egyre komolyabb testi tünetekben fog megnyilvánulni.

A kimerültségnek van még egy "nagyszerű" élettani hatása: minden apró hülyeség hamar felpaprikázza a kedélyeket, röviden ingerlékeny leszel tőle. Példának okáért egy máskor még csak fel sem tűnő hangsúly, egy nem jól időzített szó a kollegádtól, kis értetlenség (a másik ember nem úgy érti az elmondottakat, ahogy azt én gondoltam), egy enyhén szoruló kilincs, egy szokottnál nehezebben lenyomható billentyű a klaviatúrán.

Mindez miért?! Nem mondom, hogy semmit sem kaptam a pénzemért, mert nem tagadom az új ismereteket és az előnyöket, viszont sokkalta nagyobbak a hátrányok, amiket már nem tudok tovább elviselni. Úgy érzem, ez semmi jóra nem vezet, valamit változtatnom kell, mert az egészségem, a testi-lelki épségem és nyugalmam ennél többet ér számomra. 

Címtelenül

Sziasztok!

Munkatársam korábbi szavai sarkalltak most az írásra, de hogy mekkora jelentősége van a gondolatának, szerintem még ő maga sem tudja. Rég volt már, amikor legutóbb itt jártam és mindjárt el is mutogatom az okát, íme:

Ja, hogy nem látjátok!? Ez esetben leírom nektek, így el tudjátok képzelni.

Szóval képzeljétek azt, hogy elfogadhatóan forgatjátok a szavakat és hirtelen felvillan fejetekben az ötletjelző. Ömlik is belőletek a mondat, csattognak a billentyűk, elkap titeket az áradás, s szöveggé formálódik a gondolat. Amit aztán reszeltek, csiszoltok és formáztok szakadatlan. Örültök az eredménynek és boldogok vagytok, mert minden apró dolog, ami titeket körülvesz potenciális ihletet adó jelenség.

Csodás, igaz? Így könnyű (és a legjobb) alkotni. Aztán, hipp-hopp, történik valami. Egy történés, ami láthatatlan és megfoghatatlan, ami elemészt minden ihletet, elapadnak az ötleteid és a korábbi gondolataidra sem emlékszel vissza, ha nem írtad le őket azonnal. Ha pedig leírtad, már nem tudod, mit kezdj velük. Ezzel pedig nagyjából vége is, mert belekerültél a hétköznapok szürke ködébe, ami a közöny bűzös mocsara felett terjeng.

Ha pedig eddig eljutottál, akkor megkezdődik a várakozás. Vársz az isteni szikrára, a csodára, az ihletre... Godot-ra, te pedig halogatsz, mert elodázni a dolgokat nagyon könnyű. Egyszerűbb, mint erőt venni magadon és végre alkotni valamit újra. A várakozásból halogatás lesz, abból pedig feledés, és eltűnik az a porszem, ami a világ nagy szélvédőjén voltál.

Miközben mindig arrébb teszed a betűvetést, a gondolkodást és kreativitást, más, „fontosabb” dolgok töltik ki az írásra szánt időt, amit roppant nehéz lesz visszaszerezni. Facebook-on lógsz, beszélgetsz, videókat nézel. Tudod, mit szeretnél, mit kéne elérned, csak nem teszel érte eleget és a pillanatok észrevétlenül suhannak el melletted. Mire észbe kapsz kedd reggel, kiderül a csütörtök délután volta.

A bejegyzés elején azt írtam, munkatársam szavai miatt írok, ugyanis azt mondta: "Csinálni kell, különben sosem lesz kész." Hogy miért és mire mondta ezt, esetünkben lényegtelen, viszont ha lassan is, de leülepedett, gyökeret vert és beérett bennem.

Ha most nem fogok bele újra, jó ideig nem fogom folytatni az írást, Pentar-t és nem fog ismét magával ragadni az áramlat, ami úgy tetszett, aminek verseket, ötleteket és történeteket köszönhetek.

A kis képzelgés tanulságának levonását rátok bízom.