Jackson Willer életképei - 3. Szerencse

A nap kérlelhetetlenül sütött, az ég kék tengerét nem tarkították felhők. Jack a kedvenc padján ült a tóparti virágos sétány mellett, egyedül, mint mindig. Magában gondolkodott, miközben nézte a járókelőket, az egymás karjaiba burkolózó, andalgó párocskákat. Nézte, de egy pillanatnál tovább nem látta egyiket sem. Minduntalan elmerült a gondolatainak mocsarában.

Egyszer csak elé állt valaki és várt, hogy felnézzen rá.

- Szia! Leülhetek?

Jack rá emelte tekintetét, a lány pedig - mert lány volt az illető - a füle mögé simított egy barna hajtincset az arcából és zavartan elmosolyodott.

- Persze, nyugodtan. - mondta Jack.

- Csodás napunk van nemde? - kérdezte a jövevény, miközben lehuppant a srác mellé a padra.

- Igen, holott mára az előrejelzés rossz időt jósolt.

- Mit tudnak ezek az időjárásról… Vagy a jövőről?!

Jack tágra nyílt szemekkel fordult a lányhoz, aki a fiú egyik kedvenc filmjéből idézett.

- Te ismered a Vissza a jövőbe filmeket? - kérdezte a lánytól hüledezve. - Ki sem néztem volna belőled.

- Hogy ne ismerném! - kiáltott fel a szomszédja felé fordulva - Az egyik kedvencem, vagy ezerszer láttam. Micsoda sci-fi!

- Nekem is az egyik kedvencem. Mesélj, mit szeretsz még!

A lány elmosolyodott, elpirult egy pillanatra, majd elkezdte sorolni őket.

- A Star Wars, a Gyűrűk ura, a Csillagkapu…

Jack-nek leesett az álla a hallottaktól, a lány szinte az összes kedvencét felsorolta…

A filmek után könyvek, majd zenék következtek, minden egymás után. Jack csak tátogni tudott a meglepetéstől, amit az okozott, hogy a lány mindent, de tényleg mindent legalább egy szóval illetett, amit ő is látott, olvasott vagy hallgatni szokott.

- Vajon a Sors akarata? - kérdezte magától Jack.

- Mit mondasz?

- Te miért indultál el reggel otthonról? - kérdezte most már a lánytól. - Én úgy éreztem, miután fölébredtem, hogy ma mindenképp ide kell jönnöm, hogy végre történni fog valami.

Most a lányon volt a csodálkozás sora.

- Engem is pont ugyanez az érzés kerített hatalmába, még a reggeli kávémat sem tudtam befejezni. A lábaim csak vittek előre, egyik a másik után lépdelt.

- Véletlen lenne?

- Én nem hiszek a véletlenekben…

Mint mindegyik írásomhoz, ehhez is várom a hozzászólásokat. Örömmel veszem az építő jellegű kritikát.