Őszi könnyek

Őszi könnyek

A családom már biztosan az esti ünnepségre készül! - gondolta a lány magában, miközben a lovaskocsin zötykölődött hazafelé. Nem értesítette a szüleit, hogy meglepetésként érje őket rég nem látott lányuk érkezése. Az arca felderült, mikor a gőzölgő húslevesre és az illatozó sült tökre gondolt. Egy szelet finomság, egy csipetnyi fahéjjal meghintve; szinte már a szájában érezte az ízét! Nagyot nyelt, majd kinézett a kocsiból. Bal kéz felől egy alacsony dombot pillantott meg a távolban. Halvány mosolyra húzódott a szája, mert végre ismerős látvány tárult a szeme elé. Azonban a mosoly hamar eltűnt; megfoghatatlan balsejtelem támadt a lelkében. Ahogy percről percre közelebb zötykölődött a szekéren szülőfalujához, úgy erősödött a gondolatait kitöltő kellemetlen érzés.

Hamarosan beért a falu főterére és meglátta azt, amitől rettegett. Korábban a látvány egy rémálmában tárult elé.
- Neeeee! - sikított a lány torkaszakadtából. - Nem lehet!
A szekér nagyot rázkódva megállt, majd a lány leugrott róla.
- Anya, apa! - kiáltozott, azonban mélyen legbelül érezte, hogy mindhiába.
A léptei által felvert pernyét a hirtelen jött esti szellő tovarepítette. Körülnézett, de pillanatról pillanatra kevesebbet látott a szemébe gyűlő könnyek fátylán át. Behunyta a szemét. A fejében rohangáló, kiabáló emberek képét látta, akik próbálják megfékezni a lángokat, míg mások pánikolnak, vagy a javaikat próbálják menteni, hogy ne váljanak a tűz martalékává.
Vajon ki tette ezt és miért? - gondolta. - Csak tudjam meg, ezért bosszút állok!
Aztán a környezet hirtelen megváltozott és egy ismerős utcában találta magát. Egy csapat gyereket látott maga előtt, akik próbálták egymást túlkiabálni…

... Október utolsó napján, mikor a nap már alacsonyan jár, a hosszú árnyékok közt megjelennek a csintalan manók akik minden adandó lehetőséget megragadnak a csínytevésre. Nem is kellett soká várniuk a hosszú ház megnyúlt árnyékában. A felnőttek az esti bálra, míg a gyerekek az ilyenkor szokásos mókázásra, viccelődésre készültek. Egy csapat rosszcsont kölyök verődött össze az út szélén, egymást túlkiabálva dicsekedtek egymásnak az esti jelmezeikről.
- Gyertek fiúk, faragjunk tököt! - kiáltott fel hirtelen az egyikük, majd felállt és elszaladt. Szapora léptei hangosan kopogtak a szokatlanul száraz földúton.
A fiúk pedig követték őt. Mikor kiértek a falu végében kezdődő, szebbnél is szebb tökökkel termő földre, azonnal szétszóródtak és ki-ki megkereste magának az ideális méretűt, hogy aztán az egyik legijesztőbb tökfejet alkossa belőle. Megmutogatták egymásnak a kész remekműveket, a rosszcsont pedig ismét megszólalt.
- Tegyünk beléjük gyertyákat, hogy még ijesztőbbek legyenek!
Tudva levő, hogy a tűz nem gyerekek kezébe való, főképp, ha egy csapat csintalan fiúról van szó, akik a szénakazal mögé bújva próbálják meggyújtani a konyhából elcsent faggyúgyertyát.
- Mit csináltál? - kérdi egyikük rémülettel az arcán.
- Rohanj a vödörért, még elolthatjuk a lángokat, ha lelocsoljuk. De anyának egy szót se, hallod?
- Tessék, itt van! - adta át a vízzel teli vödröt a fiú, majd elrohant.
Ám ekkor feltámadt a szél, felszítva a kazal apró tüzét, ami pillanatok alatt tovaterjedt a háztetőkön keresztül. A lángnyelvek végignyaldosták az egész falut. Az emberek kiabálva rohantak az utcára némelyek az esti bálra, míg mások a lefekvéshez készülődve.
- Tűz! Tűz van! Oltsd el, fékezd meg! - kiabálták egyesek.
- Mentsétek a jószágot! - ordították mások, miközben az egyre sűrűbben gomolygó füsttől krákogtak…

...A lány kinyitotta a szemét, öklével kitörölte belőle a keserű könnyeket és tovább lépdelt a parázsló maradványok között. Lassan járt a poros úton, az aklok helyén fekete üszköt, a foltok közepén szürkéllő csontokat látott. Az egyik fekete kupachoz ment, koromtól fekete lábait rakta egymás után. A maradványok még parázslottak, mikor megállt mellette. Térdei megrogytak a látványtól - Emberek csontjai… Gyerekek! - aztán összegörnyedt fájdalmában. A szél panaszosan süvített a romok között és ő zokogni kezdett. Lecsukta a szemét, mire kéretlen képek tolultak az elméjébe.
Hagyjatok békén! - mondta nekik magában. - Nem akarom látni, bármit mutassatok is.
Azonban a képek nem hallgattak rá…

... A házat mutatják, a szülei házát, a szénakazlat. - ismerte fel. - A lány hirtelen halk nevetésre lesz figyelmes. Oda fordul, ahol a forrást sejti. A veranda sarkán néhány apró alak nevetgél és az egyikük egy mondókát mormol maga elé vékony, csúfondáros hangján.
“Szikra szökken, szellő születik, szénaboglya lángra lobban.”
A manók ezután, mint akik jól végezték dolgukat, jót kacagtak és néhány, a gyerekek által hátra hagyott tökfejjel a hónuk alatt eltűntek, hogy máshol folytassák a rosszalkodást...

... A lány keservesen zokogott a parázsló kupac mellett térdelve és csak azt hajtogatta:
- Miért? Kisöcsém, miért?




Írjátok meg, ha tetszett!

Carlow Cleaveland